1.nap
Régi nagy vágyam volt, hogy távolabbi balkáni országokba is eljussak, ne csak a környező részeket járjam be. Szerintem nem csak én voltam úgy a túra előtt, hogy Macedóniáról a kopár hegyek jutottak csak eszembe, még régebbi utazásokról, amikor csak átszeltük az országot Thessaloniki és a görög tengerpart felé. Albániáról sok mindent hall az ember, szerettem volna utánajárni mi is igaz ezekből, míg Montenegrót szépsége miatt dicsérik mindenfelé. Ilyen és efajta "előítéletekkel" vágtam neki ennek a 13 napos útnak, s be kell hogy valljam, mind három ország jóval a várakozásaim felett teljesített. Ezalatt a szűk két hét alatt több élmény ért szerintem, mint az év többi részében összesen, érdemes lesz hát végigolvasni ezeket a leírásokat, elég sok érdekesség fog szerepelni ezekről az országokról.
Budapestről este hat órakor indultunk rendes nagy busszal, s a hatalmas felhőszakadás nem sok jót ígért. Szerencsére, mint később kiderült, a későbbi 13 nap alatt olyankor, amikor nem a buszban voltunk egyszer esett csak az eső, így elmondható, hogy remek időjárást fogtunk ki, bár azért ez hazánktól jóval délebbre július végén nem is oly meglepő. Magyarországon csak Szegednél álltunk meg, majd következett a szerb határ, ahol rögtön történt egy kis fennakadás: a szerb vámos olyan engedélyt kért a buszvezetőtől, ami (mint utólag kiderült) nem is létezik. Ilyenekre mindig számítani kell, főleg ha busszal megy az ember Görögország felé, szeretnek kekeckedni az emberrel, de nem csak a szerbek, hanem a macedónok is. Amint Belgrád után megálltunk, Zoli barátommal elfogyasztottuk első burekünket az egyik bezinkútnál. Az éjszaka nemigazán alvással telt, a következő megállónk már egészen a macedón határ közelében, Vranjében volt. Amire a macedón határhoz értünk már ki is világosodott. A macedón határőrök szokás szerint próbálták lehúzni a vezetőt néhány tíz euróval, egész addig amíg ki nem derült, hogy mi egész véletlenül nem a görög tengerpartra, hanem egy kis kitérő után az Ohridi-tóhoz tartunk. Ekkor hirtelen nagyon barátságosak lettek, még magyarul is gagyogtak egy "Jó utat!"-ot, majd tovább engedtek minket. Szerintem körülbelül minden századik magyar busz célpontja csak Macedónia, a többi általában Paraliára, Nei Poriba és az Olympusi Riviéra többi üdülő helyére tart. Az autópálya érdekessége, hogy a skopjei repülőtér után a ellenkező irányba tartó sávok több kilométerre eltávolodnak egymástól. Ez a Vardar völgye, ez a folyó folyik át a fővároson, Szkopjén is, s valahol Thessaloniki mellett ömlik az Égei-tengerbe. Miután letértünk az autópályáról egy körülbelül ezer méteres hágót kellett megmászni, hogy aztán leguruljunk utunk első állomására Prilepbe. A város Macedónia negyedik legnagyobb városa, kb. 66 000 lakossal. Itt született a tragikusan korán elhunyt énekes, Toše Proeski, a "Balkán Elvise".
Miután a belvárosban leparkoltunk egyórás szabadprogram keretei között fedezhettük fel a várost.
Természetesen első utunk a pénzváltóba vezetett, mivel macedón dénárunk egy darab se volt, mert Magyarországon nem lehet váltani. Még a túra előtt figyelmeztettek minket, hogy lehetőleg az utcán ne váltsunk pénzt, csak akkor, ha át akarjuk jól veretni magunkat. Prilep belvárosa egy laza sétával is kb. 30 perc alatt bejárható.
Igazából négy említésre méltő hely van. A város felett magasodó hegyen van a Markovi kuli, ami egy XIII. századi vártorony maradványa. Nagy Sándor szobra egy tér közepén található. A korántsem újkeletű macedón-görög vitáról ezzel kapcsolatban majd máskor lesz szó. A város óratornya jó tájékozódási pont, elég magas, így messziről is látható.
Mellette egy dzsámi romjai találhatók egy hangulatos park jellegű tér közepén.
Körülbelül 10-11 óra felé indultunk el gyalog, hogy felmásszunk a környék legnagyobb nevezetességéhez, a Treskavec kolostorhoz. Az út a város szegények, főleg cigányok lakta részén haladt keresztül.
Elsőre egy kicsit ijesztő volt, de aztán hamar rájöttem, hogy ezek a cigányok nem olyanok, mint a "mi" cigányaink. Békés kedves emberek, akik a kapualjakban kiülve nézelődnek, vagy dolgoznak a dohányültetvényeken.
Egyikük még meg is kérdezte rossz angolsággal, hogy honnan jöttünk és hogy tetszik-e az ország. A túravezetőnk mesélte, hogy egy évvel ezelőtt ő egyedül volt itt, és egyszer csak körbevette néhány helyi suhanc, és mutatták, hogy adja oda a fényképezőgépét. Ez nem szokatlan sajnos, itthon is előfordul. Igen ám, de miután a cigánygyerekek csináltak néhány képet magukról visszaadtak a készüléket a srácnak. Na ha ilyen itthon már előfordult valakivel, akkor kérem írjon. Teljesen más a mentalitása az ottani kisebbségnek, és ennek részben a helytelen magyar szociális rendszer is az oka szerintem, de ebbe most ne menjünk bele, nem ide tartozik.
Amúgy a fél város dohánytermesztésből él, a dohányt pedig az utcán szárítják. Itthon szerintem ez a rendszer se működne. Statisztikailag, akármennyire is megdöbbentő, Macedónia sokkal biztonságosabb, mint Magyarország. Mire áthámoztuk magunkat Prilep cigánytelepén nagyon meleg lett, egészen égetett a Nap.
Körülbelül fél órán keresztül síkban gyalogoltunk, majd nekiindultunk a meredek emelkedőnek.
Sajnos már lentről látszott jól a célpont, s 35 fokban ha az ember tudja, hogy szintben 600 méter megállás nélküli emelkedés következik, az kicsit elveszi az ember kedvét. Egy óra menetelés után végre felértünk egy forráshoz, leírhatatlanul jól esett a jéghideg víz a kiszáradt torkomnak.
Felérve a Treskavec kolostorhoz meglepődve tapasztaltam, hogy viszonylag jó állapotban van az épületegyüttes.
Állítólag autóút is vezet fel ide, de mivel mi túrázni is jöttünk amellett, hogy városokat látogatunk, ezért mi nem a könnyebb utat választottuk. Maga a kolostor kb. 1200 méteres magasságban van a Zlato-hegy tetejéhez közel.
Amikor beléptem a kapun egy olyan helyen találtam magam, ahol el tudtam volna pár napot időzni csendben, nyugalomban.
Jelenleg egyetlen szerzetes lakja a kolostort, de régen - mint ahogy arról ez a kép is tanúskodik - több, mint ötvenen voltak idefent.
Mellesleg a szerzetes nagyon barátságos, angolul is beszél, jól lehet vele kommunikálni. Az egyik helységben a látogatók még teát, kávét is készíthetnek maguknak ingyen. Ebből is gondolom, hogy azért olyan sokan nem járnak erre. Egy bő félórás pihenőt követően indultunk lefele a hegyről egy másik útvonalon (a hegygerincen keresztül), amikor pár percre igencsak eleredt az eső.
Szerencsére a zivatarnak nagyobb volt a füstje, mint a lángja, így pár perc alatt a komor fellegek tovább is álltak, s nem sokkal később már újra napsütésben volt részünk.
Rengeteg olyan szikla volt, amelyeket jóformán csak a szentlélek tartott, ha ezek egyszer megindulnak, még a városban is hallatszik majd a robajlás.
Valamivel később, az ösvény egyik nehezebb szakaszánál még kötél is segíti a leereszkedést. 5-6 km séta után értünk el a Markovi kulihoz vezető úthoz, ahonnan mi azonban Zolival lefelé indultunk, fakultatív programként fel lehetett menni a kereszthez is.
Nagyon jó tempóban haladtunk, ezért majdnem 2 óránk volt addig, amíg a csoport leglasabb tagjai is a buszhoz értek, próbáltuk addig az időt hasznosan elütni.
Követve a szokásos elvemet, hogy ha Balkán akkor szendvics, egy akkora hamburgert ettünk, hogy csak na, bár kicsit furcsán néztek minket Prilep belvárosában, mert a pólónk helyenként igen sófoltos volt az izzadság hatására.
Buszraszállás után este 6 óra körül délnyugat felé vettük az irányt. Bitolán áthaladva, a Pelister-hegység mellett elhaladva már sötétben értünk Ohridba. A camping ahol éjszakáztunk azonban nem Ohridban volt, hanem onnak kb. 10 km-re egy Misleševo nevű település közelében, közvetlenül az Ohridi-tó partján. Életem első Skopsko söre, és a sötétben történő sátorverés után többedmagammal nem tudtam megállni, hogy ne hűsöljek egyet az Ohridi-tóban, rendkívül jól esett egy ilyen forró, fárasztó nap után. Az alvással természetesen nem voltak gondjaim.