A kéthetes túra egyértelműen legizgalmasabb napjának leírása következik. Magyar szemmel a legérdekesebb, mivel Albánia szerintem Európa legkevésbé európai országa, ha szabad így fogalmaznom. Reggel a hotel éttermében egy kiadós reggelivel kezdtük a napot. 
Felmentem a hetedikre a teraszra csinálni pár képet. 
Látható, hogy elég érdekes módon oldják meg a melegvíz-problémát, persze ez csak nyáron működik. Nagy meglepetés ért ezzel a várossal kapcsolatban, a neten előzetesen böngészve nem láttam különösebben érdekes képeket, pedig az Albániában meglátogatott legalább 10 városból ez volt a legszebb. Reggeli után felkerekedtünk, hogy felmásszunk Gjirokastër fellegvárához. A város nem mellesleg Enver Hoxha szülővárosa, ezért a diktátor nem engedte, hogy óvárosát modern épületek rondítsák el. A vár tövéhez érkezve egy eléggé érdekes jelenség tűnt fel: egy albán úr telefonközpontost játszott, persze illegálisan.
Amikor elkezdtük fotózni, akkor mutatta, hogy menjünk már onnan, mert odacsődítjük a rendőröket. 
Rendezett, szép út vezet fel a vár kapujához.
Belépve a várba talán az egyik első dolog, ami feltűnik az embernek, az a repülőroncs a várfal közelében. Ezt az amerikai Lockhead gépet 1957-ben kényszerítette földre az albán légierő, azóta nagy becsben őrzött darabjuk. 
Számos helyen láttam Albániában EU-s zászlót is, nagyon vágynak az európai közösségbe. A NATO-hoz pár éve csatlakoztak, de az EU-s csatlakozás még akár évtizedekre is lehet.
Különösen vidéken járva Albániában elképesztő viszonyokkal találkozhat az ember: óriási mennyiségű műveletlen föld és félkész házak ezrei mindenfelé.
Fentről a várból szép kilátás volt a városra és a mellette húzódó hegyvonulatra. Mivel volt még egy kis szabadidőnk, ellátogattunk a nagy Enver Hoxha szülőházához is. 
Zegzugos sikátorokon lemásztunk egy forgalmasabb utcára, ettünk egy finom helyi sütit, majd beszálltunk a buszba, hogy még délebbre tartsunk.
Útitársunk egyike, András megtalálta a helyiek kedvencét, nem is akármilyen kiszerelésben: a 48%-os rakit félliteres, söröskupakos, eldobható üvegben árulták. Buszraszállás előtt akadt meg a szemem ezen a nem mindennapi megoldású légkondis taxin. 
Elindulás után egy hágón keresztül jutottunk át a tengerpart felőli oldalára a hegységnek, azonban jól eltévedtünk: az vettük észre, hogy a busz előtt egyszer csak elfogyott az út. Sarandát, a riviéra legdélebbi városát sajnos kihagytuk, mivel Butrintba, ebbe a rendkívül változatos történelmi emlékhelyre tartottunk.
Butrint félszigetén nem csak a rómaiak, görögök, törökök építkeztek, hanem már az illírek is. Túljutva a belépőkapunk egy emléktábla büszkén hirdeti, hogy maga Berlusconi is személyesen tette tiszteletét Butrintban. 
Mostanában inkább más miatt kerül a címlapokra az olasz kormányfő. Sajnos éppen felújítás alatt állt az út, így csak lépésben tudtunk haladni, az utolsó 5 km-t több,mint egy óra alatt tettük meg a buszban, s az idővel sem álltunk valami jól. 
Butrint Albánia legdélebbi része, innen Korfu szigete annyira sincs, mint a Balaton túlpartja Siófoknál, de ez látszik a képen is.
Félszigetének közepén egy középkori vár van, nagyon hangulatos az egész hely.
Butrint mindenképpen megér egy fél napot egy dél-albániai túra során. Amikor továbbindultunk rengeteg olyan házat láttunk amik így voltak félig bedöntve. 
Országszerte sokszáz ilyen épület van, ezeket az 1997-es anarchia idején építették, majd mikor helyreállt a rendszer, akkor a hatalom úgy döntött, hogy nem szab ki súlyos büntetéseket, hanem egyszerűen odamennek és az egyik támasztóoszlopot kiverik. Azóta pedig így vannak, hiszen mit is lehetne kezdeni ezekkel. A másik kategória a félkész házak csoportja. Valószínűleg így nem kell annyi adót fizetni, ezért van sok épület 80-90%-os állapotban. Butrintot elhagyva hamar az Albán-Riviérán találtuk magunkat. 
Albánia tengerpartja a legkiépítetlenebb egész Európában. Jóformán a nagyobb üdülőhelyek (Dhermi, Borsh, Himara, Saranda) kivételével délen a tengerparton semmi sem található, leszámítva néhány bunkert.
.jpg)
Olyannyira elzárt rész ez a még ma is főleg görögök lakta terület, hogy itt még akkor is fizetőeszköz volt a görög drachma, amikor a görögök hazájukban már euróval fizettek. Porto Palermo félszigetét már messziről lehet látni. Ali Pasa Tepelena erődje szép környezetben, kopár hegyoldalakkal körülvéve található.
Közelében nincs semmi lakott település, mégis a kapu előtt egy helyi emberke minimális belépődíjat szedett. Azt se tartom kizártnak, hogy csak úgy sajátmagának szedte a pénzt. Mivel egy, az az egy albán szót sikerült megtanulnom a négy nap alatt, vitázni nem álltam le vele. Kerek egy órát töltöttünk itt, de Zolival, ahogy kiszálltunk a buszból a hőségben a civilizáció egyetlen jelét, a közeli éttermet néztük ki magunknak.
Megrendeltük a szokásosan finom (bár itt már azért érdekes módon annyira nem olcsó) halételt, majd amíg az készült tettünk egy sétát az erődhöz. Ezután még egy kis lábáztatásra is volt idő. Fél hétkor indultunk tovább, s az előbb említett üdülőhelyek érintése után (ahol nem volt valami nagy élet, amint ez látszik is) 
kezdtük megmászni a busszal a Llogara-hágót. 
Buszunkból visszatekintve még feltűnt a félsziget, rajta a magányos erőd.
Látványos az út, mivel felnézve látja a szerpentineket az ember maga előtt, s letekintve pedig egy klasszikus delta folyótorkolatot lehet látni, így július végén persze kiszáradva. 
Amikor felküzdöttük magunkat a hágó tetejéhez egy jó nagy ködfelhőbe értünk be, majd lefele menet az egyik hajtűkanyarban le kellett mindenkinek szállni a buszról, mert olyan éles volt a kanyar, és olyan nagy a lejtése az útnak, hogy leért a busz alja. Pedig itt még egész jó utak voltak, ezt a tengerparti részt se olyan rég csinálták meg, azelőtt egyes települések teljesen el voltak zárva a külvilágtól. Már sötétben értünk Vlorába, amely az albán történelem egyik fontos helyszíne, mivel innen indult 1924-ben az a felkelés, amely megdöntötte a hatalmat, és az 1997-es zavargások egyik központi helyszíne is Vlora volt. Ez volt az az év Albániában, amikor a piramisjátékoknak köszönhetően a lakosság több, mint háromnegyede elvesztette megtakarításait. Sajnálom, hogy nem töltöttünk el egy-két esti órát itt, mert nagyon hangulatos volt a tengerparti sétány így a buszból nézve. Az éjszakát a közeli Novosela település vonzáskörzetében töltöttük. Igazából a semmi közepén, egy benzikút mellett, egy töküres hotelban az találóbb megfogalmazás lett volna, de így jobban hangzott. Ha jól vettem észre rajtunk kívül senki nem volt a szállodában, így vendéglátóink, egy albán család nagyon kedvesen fogadtak minket, ingyen ételekkel, igaz a "fizetős" kaják is nevetséges összegekbe kerültek. Egy hatalmas tál görög salátát 200 Ft-nak megfelelő lekért ettem. Jól lehetett látni amúgy, hogy mennyire nagy tisztelet övezi a családfőt Albániában. Másnap reggel derült ki, hogy túravezetőnkre megharagudtak, mert nem akarta elfogadni az ingyenvacsorát, mivel nem volt éhes, s ezt ők sértésnek vették...Mellékesen az egész hotelben egy valakivel tudtunk kommunikálni: az egyik pincérlány (feltehetően a családfő lánya) kicsit beszélt németül. Hát hiába, aki Albániába készül ilyenekre számítson...Albánia az Albánia.
