HTML

Balkánblog

Hogy miről is szól ez a blog? Európa egyik legszebb, de mindenképpen legváltozatosabb részéről, Ljubljanatól egész Athénig. Persze az igazán izgalmas részek ezek között helyezkednek el;)

Friss topikok

Linkblog

Macedónia, Albánia, Montenegró - Két hét a Balkánon: 6.nap Novosela - Durres - Tirana - Kruja - Barbullush

2011.02.26. 12:50 :: adamnfl

6.nap

Letagadhatatlanul van egy különös hangulata egy helynek, ha reggel az ember felkel, kimegy a hotel erkélyére és ilyen és ehhez hasonló bunkerek szemeznek vele a semmi közepén.

Egyből ráébred az ember, hogy nem hétköznapi helyen jár. A reggelit követően indultunk útnak Durres felé. Nem sokkal azután, hogy elindultunk egy jókora felhőszakadásban volt részünk, szerencsére már a buszból nézve. Fier városába érve - ami csak percekre van Apollonia romjaitól - többen megkérdezték a túravezetőnket, hogy miért nem itt szálltunk meg éjszaka. Attila azt mondta, hogy ő ebben a városban nem aludna jól, hogyha az utcán kellene hagyni a buszt éjszakára, s betekintve egy-két sikátorba tényleg nem volt valami bizalomgerjesztő a látvány. Fier amúgy egy egészen csúnya kis iparváros, nem is álltunk itt meg. Ahogy közeledtünk Durres felé fokozatosan modernizálódott a táj, s mikor már az elővárosban voltunk teljesen üdülőváros jellege volt a településnek, legalább is ezen részének, rengeteg strandoló embert láttunk.

Durres Albánia második legnagyobb városa és egyben legnagyobb kikötővárosa. Ha Ohridról el lehetett mondani, hogy Európa egyik legrébben lakott települése, Durresre is igaz ez, Kr. e. 627-ben a görögök alapítottak először települést a mai város területén.

Buszunkkal a kikötő túloldalán parkoltunk le, s nagyjából másfél óra volt városnézésre, ami sokra nem elég, viszont a legfőbb látnivalókat ennyi idő alatt is fel lehet keresni.

Durres nem szép város, de van egy olyan hangulata, amelyet egyik másik albán városban se éreztem, talán a tenger közelsége miatt.

Mellesleg ez a tengerparti rész eléggé szépen meg van csinálva, de a tenger valami hihetetlenül piszkos.

Gondolom a szennyvizet csak úgy beleengedik a tengerbe, a hullámok meg szépen visszamossák az egészet.

Túravezetőnk figyelmeztett minket, hogy vigyázzunk a helyi cigánygyerekekkel, mert nagyon erőszakosak tudnak lenni.

Miközben sétálgattunk Zolival a tengerparton, odajött egy kislány és pénzt kért. De olyan "levakarhatatlan" volt, hogy átkarolta a lábamat és kb. menni nem engedett. Attila még a buszon azt mondta, hogy picit se legyünk velük erőszakosak (egy kisgyerekkel nem is szabad annak lenni, teszem hozzá), mert általában a gyerekek szülei 100m-en belül figyelik az eseményeket. Megsajnáltam a kislányt, így elővettem a pénztárcám és nagy nehezen kikerestem egy 20 lekest. Még csak a hatodik napnál jártunk, de forint, dínár, lek, euró vegyesen volt össze-vissza, csoda, hogy nem az euróimat adtam oda egy-egy vásárlásnál, az drága mulatság lett volna. Na visszatérve a történethez a kislány kezébe nyomtam a 20 lekest, ami nagyjából 50 forintnak felel meg, ő meg mikor meglátta mennyi, szó szerint sírva fakadt és még pénzt követelt. Ahelyett, hogy örült volna, hogy kapott valamennyit. A mindenségit. Ennek a történetnek itt vetettem véget, elzavartam aztán jó messzire.

Durresben egy római kori amfiteátrum is található, csakúgy, mint egy szépen rendben tartott dzsámi.

Sétálás közben mentünk el egy épületg előtt, amit ez a figura őrzött, talán bank volt, vagy valamilyen kormányépület.

Zolival beültünk egy kávéra egy közeli étterembe, aminek az volt az érdekessége, hogy a mellékhelységében több papagáj is volt kalitkában. Mivel már idő volt, ezért szép lassan visszaballagtunk a buszhoz, ahonnan egy kisebb félreértés miatt félórás késéssel indultunk Tiranába. Az első dolog ami feltűnt, az az volt, hogy autópályán megyünk. Igen, autópályán, Albániában. Azóta megépült a Durres-Kukes-Morine autópálya egészen a koszovói határig. Fejlődnek azért az albánok is szépen lassan. Szerintem ha egy 20 év múlva mennék Albániába (valószínűleg fogok is) rá se ismernék egyes részekre, pl. a riviérára, úgy be lesz épülve. Tiranába csúcsforgalomban érkeztünk, így beletelt vagy félórába, míg a főtér mellett megállhattunk. Szerencsére itt nem kellett sietnünk: 3 óránk volt szétnézni. A térkép szerint dél fele indultunk Zlival, Ákossal és még egy-két útitársunkkal. Ami a nulladik másodpercben feltűnt az az eszméletlen zaj volt. Nálunk itthon is vannak forgalmas, zsúfolt utak, de erre az eszméletlen mennyiségű dudálásra, tülekedésre nem számítottam.

Átsétáltunk egy hangulatos, szökőkutakkal övezett kis téren, melynek túoldalán toronyépület magasodott.

Természetesen az albán zászló nem hiányozhatott az oldaláról.

Érdekes utcanévtáblákkal találkozhat az ember Tiranában, nemigen törődnek azzal, hogy az illető hogy írta nevét eredetileg, bár ezt montenegrói újságokban is láttam.

Elnyomójuk, Enver Hoxha mauzóleuma ritka ronda építmény, de legalább az oldalán fel lehet mászni a tetejére. Itt követtem el a második hibát a napon: hiába mondta Attila, hogy utcai árusoktól ne nagyon vegyünk semmit, én egy szerb(!) 16-17 év körüli sráctól vettem egy Albánia feliratú piros-fekete tollat, s aztuán a srácot nem lehetett levakarni, követett minket vagy egy félórán át. Akkor tűnt el, amikor beültünk egy kajáldába és félórát ott voltunk. Itt szétváltunk teljesen, és Zolival elindultunk a vasútállomás irányába. A kéthetes utazás egyik legemlékezetesebb pillanata itt ért: az egyik legforgalmasabb csomópontnál, amíg az autók álltak a piros lámpa miatt, egyszer csak egy lovas vágtatott végig a járművek között.

Annyira gyorsan jött és tűnt is el, hogy még képet se tudtam róla csinálni.

Tirana vasútállomása kettő, azaz kettő vágányból áll, és a vagonokat elnézve, abban se vagyok teljesen biztos, hogy rendszeres vasúti közlekedés van itt Durresen kívül akármerre felé is. Amikor a képet csináltam egyből előugrott egy biztonsági őr-szerű valaki és mutatta, hogy nehogy még egyszer fényképezzek. Úgy látszik nem valami büszkék az albánok a pályaudvarukra. A pályaudvar előtt buszpályaudvar van és az a szokás, hogy a jármű előtt ordibálják, hogy éppen hova indul busz. Legalább megtudtuk, hogy Durres nevét hasonlóan ejtik, mint mi. A négy alatt én hallottam Durresnek, Durresznek és Durszinak is hívni ezt a várost.

Visszasétáltunk a Szkander bég térre, amit éppen felújítanak. Egy szimpatikus idős albán úr, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk egyből közös képet akart csináltatni.

Készítettem még pár képet a minisztériumi épületekről, majd szép lassan visszamentünk a buszhoz.

Amikor visszaérkezett mindenki a nap utolsó látnivalója, Kruja fellegvára felé vettük az irányt. Az már eddigh is feltűnt ebben az országban, hogy mennyi mindent kötnek az albánok Szkander béghez, nagy nemzeti hősükhöz, akit mi csak Kasztrióta Györgyként ismerünk. Itt született Szkander bég, itt volt nyertes csatája Szkander bégnek, itt halt meg Szkander bég, itt állítottak múzeumot, szobrot a tiszteletére, egy szó, mint száz: nagyon nagy tisztelet övezi a nevét. Kruja a legszebb helyen fekvő albán város amit meglátogattunk ottartózkodásunk alatt.

Oldalát egy hegyvonulat övezi, és az egész város egy lejtőre épült.

Sajnos a busz minket alul rakott ki, arra hivatkozva, hogy nem lehet tovább felmenni, mert aztán nem tud majd a vezető megfordulni.

Amikor azonban több hasonló külföldi busz is elment mellettünk akkor azért bosszankodtunk kicsit.

Szkander bég múzeuma egy nagyon látványos épület.

Feljebb sétálva ellátni egész Tiranáig. Nem volt valami sok időnk itt, mivel már esteledett, így néhány fotó után indultunk is lefelé.

Direkt a bazársor fele mentem, mert be akartam szerezni egy piros-fekete albán címeres pólót, s ez 4 euróért sikerült is. Megfáradva ültem vissza buszba. Buszozás közben még elhaladtunk Lezha városa mellett, ahol sose találjátok ki kinek a mauzóleuma található: persze, hogy Szkander bégé. Eseménydús, érdekes nap volt. Az estét azonban nem itt, hanem jó egy órányira onnen egy Barbullush nevű település szélén, egy holland családnál töltöttük. A kukoricásban a ház mögött szép nagy füves terület állt a rendelkezésünkre, így pár pohár bor - na meg persze a sátorállítás - után nyugovóra is tértünk.

Reggel azért megörökítettem a házat, rendezett volt, kicsit csodálkoztam is, hogy mi vesz rá nyugat-európai embereket arra, hogy itt éljenek. De aztán rájöttem: maga Albánia.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://thebalkans.blog.hu/api/trackback/id/tr212692029

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.