2009. április
1.nap
Bosznia - a szó hallatáról egész 2009 tavaszáig az országról a '90-es évek délszláv háborúja, a sokszázezer akna és Srebrenica jutott csak eszembe, némi történelmi emlékképpel megfűszerezve (Ferenc Ferdinánd elleni merénylet). Nem is tudom, hogy jött az ötlet, hogy pont Boszniába menjek...szeretek új országokat felfedezni, és egy évvel korábban Szerbiában egy túrán beszéltem pár Banja Lukából jött fiatallal.
Szarajevóba azért nem olyan gyakran mennek a magyarok, pedig nem hiszem, hogy van 5-600 kilométeres körzetben olyan város, ahol kis túlzással 5-6000 kilométerre érezheti magát az ember.
Ez egy csoportos utazás volt, a hagyományoktól eltérően azonban csak kisbusszal. "Természetesen" senkit nem sikerült rávennem, hogy eljöjjön velem, pedig nagyon tanulságos lett volna. Itthon az emberek úgy érzem túlságosan hisznek a médiának, ami pedig sajnos gyakran elég egyoldalúan tudósít.
Péntek kora reggel indultunk kb. tizenöten, és ha jól láttam majdnem mindenki ismerőssel jött, kivéve én és Zoli, aki mellé ültettek. Na már most mondom, hogy ez egy nagyon szerencsés ültetés volt, több közös kalandunk is volt azóta már, de erről majd későbbi bejegyzésekben. Akkor még csak Dunaújvárosig volt megépítve az M6-os, így utána a régi hatoson kellett zötykölődnünk egész Udvarig, ami az utolsó magyar falu a horvát határ előtt. A határon nemigazán szívóztak szerencsére, így egész jó tempóban haladtunk a Száváig, ami természetes határ Horvátország és Bosznia között. Érdekes volt látni a horvát oldalon a határbódékon a rengeteg korrupcióellenes plakátot, úgy látszik ez a környező országok (persze minket is beleértve) közös rákfenéje. Amikor beléptünk Boszniába kicsit még ez az "úristen hova jöttünk" érzés volt bennem, ami kb. 5 perc alatt elmúlt.
Földrajzban kicsit jártasabbak tudhatják, hogy Bosznia és Hercegovina (eredeti nyelven: Bosna i Hercegovina) két nagy entitásból áll: a Szerb Köztársaságból (Republika Srpska), amelynek túlnyomó részét szerbek lakják (ők a boszniai szerbek) és az úgynevezett Föderációból ahol inkább bosnyákok, viszont Mostar környékén, a történelmi Hercegovinában és úgy általában a horvát határ mentén horvátok élnek. Így fordulhat elő az, hogy ha egy etnikai térképet megnézünk az ország kevesebb, mint egynegyedében vannak csak abszolút többségben (50% felett) a bosnyákok. Ez a tény azért egy EU-s ország állampolgáraként hallva elég bizarrnak tűnhet. Az út Szarajevóig a Bosna folyó völgyében vezet nagyon sokáig. Az első említésére méltó város Doboj, amely fölé vár is magasodik. A szakasz helyenként nagyon szép, szurdokszerű, főleg Maglaj környéjén. Zenica már letagadhatatlanul iparváros, nem is tartozik a fő látványosságok közé. A "visoko-i piramisok" mellett elhaladva elgondolkoztam hogy lehet-e valami igazságtartalma a dolognak vagy csak egy újabb ámítás az egész. Én személy szerint az utóbbi mellett tettem le a voksomat.
Eléggé későre járt már az idő, amikor beéérkeztünk Szarajevóba. Ha jól emlékszem legalább egy órába tellett amíg áthámoztuk magunkat a városon, mivel mi a belvároson túl szálltunk meg egy domboldalba épült kedves kis családi házban.
Közvetlenül a szállás mellett volt egy kilátó ahonnan az egész városra rá lehetett látni, még a Balkán egyik legmagasabb épületére, a 172 méter magas Avaz-toronyra is.
Ezután lesétáltunk a belvárosba, egész pontosan a Baščaršija nevű negyedbe. Egy nagy téren található a Sebilj, a város kútja, amiről úgy tartják, hogy ha valaki iszik belőle, akkor még visszatér a városba.
Szarajevó török hangulatú belvárosának főutcája a Ferhadija, ahova éppen sötétedéskor érkeztünk. Persze ez már csak ilyen fakultatív jellegű séta volt, Zolival és egy lánnyal -akinek már nem emlékszek a nevére- sétálgattunk.
Egyszer csak megszólalt a müezzin és imára hívta az embereket. Nem mellesleg itt található a Balkán legnagyobb dzsámija, a Gazi Husrev dzsámi. Épp a dzsámi bejáratánál voltunk, amikor egy nagy tiszteletben álló muszlim idős úr ment el mellettünk népes kíséretével, látszott az embereken körülötte, hogy nagyon megbecsült személyiségről volt szó. Szívem szerint bementem volna a dzsámiba, de ehhez le keleltt volna venni a cipőmet és otthagyni a sokszáz másik között...sajnos a magyar viszonyokhoz vagyok szokva, és itthon tuti, hogy lába kélne a cipőmnek. Sebaj, gondoltam, a dzsámi mellett álló fürdőt azért megnéztük.
Ezen a képen amúgy egy másik, kisebb dzsámi látható, nem messze a Sebilj-kúttól. Később tovább folytattuk a sétát a Ferhadiján, majd egy nagy téren leültünk és rendeltünk pár italt (például Mostarból származó grappát), amit szép komótosan elfogyasztottunk. Két dolog tűnt fel: az egyik az hogy eszméletlenül sok ember volt még este 11 után is az utcán (a budapesti éjszakai élet semmi ehhez képest) és hogy milyen sok rendőr van. Az ember egyáltalán nem érezte magát veszélyben. Amúgy az érdekes az, hogy statisztikailag a közbiztonság jobb pl. Macedóniában vagy Albániában, mint Magyarországon. De erről, hogy ez mennyire igaz, majd más túrákról szóló leírásokban olvashattok. A másik dolog ami feltűnt, az az, hogy azok a nők akik ott sétálgattak valami olyan szinten luxuscuccokban voltak és olyan topmodell kinézetűek voltak, hogy az nem semmi, itt szembesültem először úgy általánosan a balkáni lányok szépségével, ami aztán később főleg Budvában, Montenegróban csúcsosodott ki.
Ezután betértünk egy helyi szórakozóhelyre, majd következett a Balkánon kihagyhatatlannak számító szendvics, hamburger, vagy nevezzék akárminek is...nem tudom van-e hely Magyarországon, ahol egy kb. 400 forintos szendvicstől úgy jóllakok, hogy nem biztos, hogy belém férne még egy...igaz várni is kellett rá vagy fél órát, de megérte. Azóta ha Balkán, akkor szendvicsek, nálam a kettő összeforrott. Végigsétáltunk az egész főutcán, aminek a végén egy van egy emlékhely a háború áldozatainak emlékére. A tűz éjjel-nappal megállás nélkül ég.
Hazafele menet még beugrottunk egy pékségbe (igen, éjjel fél egykor is nyitva van!) ahol életem első (de messze nem utolsó) burekét ettem meg, mind a tíz ujjamat megnyaltam utána. Egész könnyen visszataláltunk, egy házak között levő temető mellett felmásztunk a házunkhoz, s aludtunk egy jót, kipihenve a nap fáradalmait.