2010. július

Többször utaztam már keresztül Belgrádon az autópályán, de eddig mindig csak ilyen (többnyire éjszakai) rápillantás szintjén ismerkedtem a várossal, amikor Macedóniába vagy Görögországba mentem nyaralni. Pedig nem csak Párizs, hanem Belgrád is megér egy misét, de lehet, hogy kettőt is. Szerintem.

Kivételesen hajnalban nem Pestről, hanem Dunapatajról indultunk, mivel ismerősöknél voltunk, így legalább azt a száz kilométert is megspóroltuk a szerb fővárosig. Kiskőrösön csináltunk egy-két képet Petőfi szülőházánál, majd a kiskunhalasi Tesconál feltankoltunk, mert jó (vagyis inkább rossz) szokásunk szerint egy fagyira elegendő dínár se volt nálunk. Az utolsó megálló a magyar részen Tompán, a helyi kisközértben volt, ahol azon kívül, hogy a pénztáros hölgy megdícsérte az autó színét sok említésre érdemes nem történt. Mivel korán indultunk, már reggel 8 előtt a határon voltunk. Pár héttel azelőtt vezették be azt, hogy érvényes személyigazolvánnyal is át lehet menni Szerbiába, gondoltuk kipróbáljuk: tényleg. Szinte alig állt autó előttünk, így seperc alatt átértünk Szerbiába. Szabadkáig egy rövid, kb. 10 km-es szakaszt kellett csak megtenni, mivel azonban ez végig lakott területen vezetett, nem haladtunk valami gyorsan.

Beérve a városba gyorsan megálltunk egy fotószünet erejéig a Muhádzsír dzsáminál, amit 2008-ban adtak át, és az egyetlen iszlám vallási építmény a Vajdaságban. Átverekedtük magunkat a városon, majd a Palicsi-tó mellett elhaladva felmentünk az autópályára. Úgy terveztük hogy még 11 óra előtt Belgrádban leszünk, nem így lett. Alig 1 kilométert mentünk amikor rögtön egy sor végén találtuk magunkat, ami nem lett volna baj, de olyan csigalassúsággal haladt a sor, hogy abban se voltunk biztosok, hogy estére Belgrádban leszünk-e. A szerb autópályák (vagy inkább gyorsforgalmi utak?) szépsége, hogy a lassú járművek a félsávos leállósávban haladnak, ez azonban pont nem elég széles ahhoz, hogy csak úgy simán elmenjen az ember mellettük, ígyis-úgyis várni kell az előzéssel. A problémát az okozta, hogy gyakorlatilag Újvidéktől Szabadkáig teljes hosszúságban építési munkálotok folytak, csak hát a szerbeknél ezt nem úgy oldják meg, hogy az autóút mellé csinálnak egy dózerutat amin a kamionok mennek, minek is az...Ez hagyján, de amikor mindkét oldal forgalma azért áll mert egy homokszállító teherautó éppen nagy nehezen megfordul valahogy, és mindezt egy fizetős szakaszon...hát ejnye-bejnye. A másik érdekes az volt amikor egy hozzávetőlegesen 10 km/h-s tempóval araszoló teherautó egyszer csak lefordult az autópályáról egy földútra. Európai normák szerint az olyan utat, ahol szintben van kereszteződés azt nem is lehetne autópályának hívni. Kb. másfélórás várakozás után végre ráléphettünk a gázpedálra is: végre normális tempóban haladtunk. Belgrádig 2 fizetőkapu van, az egyik Újvidék előtt, a másik Újvidék és Belgrád között félúton. Szerencsére euróval is lehetett fizetni, így problémáink nem voltak, és azokat a híreszteléseket is meg tudom cáfolni, hogy euróból "nem szeretnek visszaadni" a kapuknál, tehát, hogy egyből mutatják hogy tovább, tovább...nem hogy dínárban, hanem euróban kaptuk meg a visszajárót.

Belgrádba valahogy úgy dél és egy óra között érkeztünk. Először a Száva túlpartján próbáltunk parkolót keresni, (Lehetőleg olyat, ami nem fizetős, mert az eurót ki tudja szeretik-e...) végül a várral szemben levő részen álltunk meg. Egy újabb pozitív csalódás: az egyik híd alatt akartunk megállni, amikor a közelben levő biztonsági őr kijött és mondta barátságosan, hogy ez nem jó hely. Sokat nem értettem abból amit mondott, csak a rendőr szót. Látta, hogy magyar rendszámúak vagyunk, mégis rendes volt. Szépen megköszöntük a segítséget, majd arrébb álltunk, közvetlenül a Száva partjára, ami még jobb parkolóhely is volt, mint amilyen az előző lett volna. Fényképezőgépeinkkel felszerelkezve elindultunk végre meghódítani a várost.

Ahogy átértünk a Brankov Most-on lementünk a Száva túlpartjára és megkerestük a legközelebbi feljárót a Kalemegdanba, Belgrád várába, amit mi magyarok Nándorfehérvárként ismerhetünk. Jó sok sétáló volt fent, voltak akik csak pihentek, sütkéreztek a napsütésben, július közepe volt, és az idő nem is lehetett volna talán szebb, de ez szerintem  a képek többségén látszik is.

Nagyon tetszett a Kalemegdan, kicsit olyan érzésem volt, mintha a budapesti Várat és a Városligetet összevonták volna, hisz belül egy nagy park az egész.

Messzebbre tekintve tisztán letett látni a Genex-tornyot és

közelebb a Száva és a Duna összefolyását.

Túloldalt, a Duna felőli oldalon található egy emléktábla ami az 1456-os magyar diadalra emlékeztet mindenkit. Örömteli, hogy ez kint van, főleg az, hogy magyar nyelven is, bár a "Belgrád védői" szöveg egy kicsit szúrta a szememet. Az jutott eszembe ott, hogy talán azért van ez ott, mivel a szerbek nem csípik a törököket, így elismerik azt, hogy mi, magyarok "jót tettünk" nekik.

Összeségében elmondva a Kalemegdan rendkívül rendezett, szép, nyugodt hely, jó kilátással, zöld környezettel, ahol még egy harckocsi- és lövegkiállítás is ingyenesen látogatható, kicsit hiányzik Budapestről is egy hasonló terület.

Átlépve a várkapun egy kisebb bazársor vet véget ennek a parkos résznek.

Ennek folytatásaként következik a Knez Mihailova, Belgrád főutcája.

Nagyszerű július közepi meleg nap révén sétálgatókban, turistákban nem volt hiány, akaratlanul is mindig a pesti Váci utcához hasonlítottam ezt a szakaszt, s az tűnt fel, hogy itt bizony azért jóval kevesebb a turista, mint nálunk. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek, csak sokkal kevesebb feltűnően más (távol-keleti, nyugat-európai) arcot láttam, mint Pesten, mondjuk a szerb szépségek látványa kárpótolt ezekért a "hiányosságokért". 

Elhaladtunk a Palata Albanija (Albán palota) mellett, majd egy forgalmasabb útra váltottuk az eddigi sétálóutcát.

Belgrádnak nincs metrója, viszont busz-, villamos- és trollihálózata fejlett, bár igaz, a járművek életkora talán még a budapestiekénél is jóval magasabb. Az viszont mindenképpen tetszett, hogy elég változatos színűek, kicsit feldobják a hangulatát az embernek. A Nikola Pašić tér után következett 3 nevezetes épület: a belgrádi Parlament, épp felújítás alatt, 

szemben vele a Belgrádi Tanácsi Palota,

mellette pedig a Posta épülete.

Közvetlenül ezek közelében, a tér sarkában van egy emlékmű, sajnos mostanra már nem emlékszem, hogy pontosan kiknek is állították.

Igencsak fogytán voltunk az idővel, így mennünk kellett tovább. Még otthon elterveztem, hogy ha törik, ha szakad a Szent Száva templomot kötelező lesz megnézni. A templom történetéhez hozzátartozik, hogy már 1878-ban tervezték a megépítését, közmegegyezés szerint, a munkálatokat pedig Szent Száva ereklyéinek nyilvános elégetésének 300. évfordulóján kellett volna elkezdeni, pontosan azon a helyen, ahol ez az esemény történt. Igen ám, de komoly vita alakult ki nem csak az időpont, de a helyszín körül is, így csak 1895-ben kezdtek hozzá a munkálatokhoz.

Rekordsebességgel, pár nap alatt felépítettek egy 12×5,3 m alapterületű kistemplomot, amit addig használtak amíg a nagytemplom építésén dolgoztak. Na ez a kis templom aztán közel 40 évig a hívőket szolgálta, mivel akadozott az építés. A világháború után államosították a félkész templomot, majd hosszas huza-vona után, úgy tűnt 1992-ben végre át tudják adni, de a délszláv háború közbeszólt.

Amikor én ott voltam belül még mindig nem volt készen a világ legrégebben épülő pravoszláv temploma. Kívülről impozáns, szép épület, az már egyszer biztos, és szép szökőkutak vannak a bejáratától nem messze. Amúgy nem mellesleg ez a világ legnagyobb ortodox temploma. Egy ilyen látványosságot azért kár lett volna kihagyni egy belgrádi túrán.

Lassan ideje volt visszaindulnunk az autóhoz, mert a templomtól az egy jó 30-40 perces sétára volt, s három óra elmúlt már. Mivel a térkép a kocsiban maradt, fejből próbáltam tájékozódni (elég sok sikerrel), így hamar a főpályaudvarnál találtuk magunkat.

Belgrád pályaudvara sokkal kisebb, mint amilyenre számítottam.

Gondoltam, hogy nem lesz akkora mint a Keleti pályaudvar például, de azért ez a kb. 7-8 vágány nem valami sok. Igaz, ez még mindig semmi Tirana pályaudvatához képest, de erről majd máskor. Innen egy bő negyedóra alatt átsétáltunk a hídon az autóhoz, majd elindultunk haza. Hát azt hittem az odafele útnál idegesítőbb nem lehet, pedig lett. Ahol letértünk az autópályáról a Száva-híd után, ott szerettünk volna visszahajtani rá, de amikor odaértünk láttuk, hogy azt a szakaszt épp felújítják, és le van zárva.

Magyarán a hídra nem lehetett felhajtani. Nagyobb helyismeret híján sikerült egy olyan útra térnünk ami felvitt ugyan az autópályára...de nekem a Niš és Kragujevac táblák már az első pillanatban szemet szúrtak. Szívesen mentem volna Macedónia felé, de nem most. Az első lehajtónál amint lehetett lefordultunk, majd nagy nehezen sikerült megfordulnunk pontosan a Crvena Zvezda stadionja mellett. A szerb autósokról úgy általánosságban elmondható, hogy nagyon agresszívak, főleg városban, és a szerb csúcsforgalmat egy forgalmas nyári hétköznapon senkinek sem ajánlom, jó idegrendszer kell hozzá, bár ezek csak az én személyes tapasztalataim. Hazafelé az autópályán már nem volt semmi gond, a határra bő két óra alatt elértünk. Ott még volt egy vicces esemény, amikor minket átengedtek a magyar oldalon nem tudtunk tovább menni, mert egy szerb autósnak éppen nem volt kedve kivárni a sort, és ő úgy gondolta, hogy egy 30-40 autót egy laza manőverrel beelőz. Mivel nem engedték be a sorba ezért teljesen elállta a másik sávot. Amikor látta az egyik magyar határőr, hogy nem tudunk menni, akkor odajött és mutatta a szerbnek a sor végét. Az is csak mondta a magáét megállás nélkül, a határőrnek egyszer csak elege lett a dologból és elkezdett ordítozni: "Menj vissza a sor végére, nem érted! Hát ennyire hülye vagy, b*zd meg?" Hiába, mindenki emberből van. Sötétedés után nem sokkal értünk vissza Dunapatajra.

A Budapestnél kicsit kevesebb lakosú szerb főváros nekem személy szerint nagyon tetszett, a városképnek mindenképpen jót tesz a Száva a hídjaival és a Kalemegdan. Persze a külsőbb kerületekben nem voltunk, de Pesten se a Józsefvárosba mennek a turtsták...amit láttam az nagyon tetszett, pozitív csalódás volt Belgrád egyértelműen.